Ha véletlenül valaki azt hinné, hogy ez a január – a megelőzőekkel ellentétben – egy fergeteg-party volt, az nagyon téved. Egy erős, hófödte zsibbadtság jellemezte.
Azután ezt gyorsan feloldottuk 1-2 átmozgató próbával, majd végre jött az IBS.
Az International Buda Stage a városrész kedvelt előadóhelye lett. Itt jött létre egy igen aranyos kezdeményezés, az úgynevezett Bon-bon koncertek.
A dolog roppant egyszerű és dicséretes. A két színházterem megtelik kisiskolás gyerekekkel, kell egy jó szólista, vagy együttes, és már mehet is. A vendégkönyvben olvastuk, hogy igen rangos csapat tudta már magáénak ezt a programot, hétről hétre.
Mi is kaptunk egy péntek, szombatot. Az első délelőtt két rövidke – egyórás – kis koncerttel indítottunk. Ezen egész kicsi, 6-10 évesek vendégeskedtek. Azt a nyüzsgést látni kell. Hullámzott a terem és több száz izgatott, csillogó szempár tapadt a színpadra. Jó volt nézni őket. Mikor tanáraik határozottan jelezték, hogy vége, azért nem kis tüntetés volt.
Aztán péntek este és szombaton kicsit változott a felállás. Kicsik jöttek, de fiatal szüleikkel, és sok-sok tini. A hangulat viszont semmit sem változott.
A végén mi is beírtunk a vendégkönyvbe, és örültünk, hogy ilyen van.
Csak nehogy megszakadjon a lendület, gyors egymásutánban lenyomtunk két előadást az Ódry-n. Pár nap múltán ugyanezt tettük a Madách-ban, csak ott hatot. Viccen kívül, megint az Ódry jött kettővel. Szóval elmondhattuk, hogy életünkben, e rövid időszakban nagyon nagy töménységgel volt jelen a Hegedűs a háztetőn.
Következő fellépésünk nem abból a fajtából való volt, amire felvághatnánk.
Előnye annyi volt, hogy aznap este is dolgoztunk, ki is fizették, ráadásul csak egy részt kértek. Utánunk még következett országos hírű táncdalénekes és nejes, majd egy szalonzenekar. Mindez egy Duna-parti 5 csillagos hotel báltermében zajlott. Ha tudnám se mondhatnám meg, hogy kikből állt a vendégsereg, de hogy nem voltunk összehangolódva, az biztos.
Sorokkal előbb lelkendeztem a csillogó gyermeki pillantásokról, aminek korosabb változatát hiába kerestük a tágas teremben. OK. Van ilyen, nem rólunk szólt az este. Viszont jogosan merült fel bennünk a kérdés. Mit keresünk mi itt? Hát pénzt!
24 óra múltán helyünkre kerültünk. Az Ódry Színpadon. Hát persze. Ezután egy új és nagyon kellemes élményünk következett. A közkedvelt Republic együttes menedzsere állt elő ötletével, miszerint óriási lenne a két csapat egy koncerten. Ez meg is valósult a nyíregyházi sportcsarnokban. Eleve a helyszín feltételezett egy jókora nézőszámot, és ezzel együtt parázs hangulatot.
Erre rásegített a klasszikus rockos hangerő is, így minden együtt volt. Akiktől picit féltem, - a legfiatalabbak – a harmadik, negyedik számnál már az első sorokban csápoltak, táncoltak. Ilyet leginkább nagyobb fesztiválokon szoktunk tapasztalni. Egyértelmű, hogy főleg a dinamikusabb nótáink voltak nyerőek. Vájtfülű barátaink esetleg fel tudják idézni magukban a Bessarabien című dalocskát. Ugye? Nos, annál szerencse volt, hogy nem tartott tovább még 3 percig, mert tudomásom szerint az épületre azóta sincs bontási engedély.
Csuda volt, de nem maradt sok időnk ezen álmélkodni, mert gyorsan odébb álltunk egy házzal.
Egyszerű: Ferihegy-Stockholm.
Szinte pontosan egy éve volt, hogy Leon Blanck barátunk idézte az ismert színdarab címét: „jövőre veled ugyanitt”.
Nos, ugyanott voltunk. Nem szeretném ismételni magam, hogy mi történt ott északon. Ugye, mindenki tudja?
See You again, Leon!
Épp, hogy leszálltunk a repülőről, már mehettünk is a Zeneakadémia nagytermébe.
A felvételek óta eltelt 9 hónap – szabályos kihordási idő -, így március 4-én a bemutatókoncerttel megjelent a BKB legújabb cd-je. Ennek címe: Le chajem Rebbe. Nagy volt a várakozás, így az előcsarnokban vagy egy órát dedikáltunk.
Ilyen egy kellemesen hosszú este. De ez is meg kellett hajtanunk, mert másnap már megint utaztunk.
Irány Belgrád.
Csak annyit tudtunk a kalandról, amit éppen kell. Március 5-én estig várnak az Intercontinental szálló halljában, 6-án egyórás koncert, és még egy pohár vizet se vigyünk magunkkal. Ez így is történt. Elfoglaltuk szobáinkat, majd egy erős svédasztalos vacsorával indítottunk. Ezzel kezdetét vette a hétvégi kulináris élményhalmaz. Pár óra múltán már jött is a reggeli, majd rövidke séta után egy olyan igazi vasárnapi ebéd. Jó dolgunk volt.
Délután a bálteremben volt a randevúnk tulajdonképpeni meghívónkkal. Ő egy elegáns, szimpatikus hölgy volt. Fegyával angolul, enyhe nándorfehérvári akcentussal – megbeszélték a tennivalókat. Nem tűnt nagyon komplikáltnak. Beszereltünk, heveny hangpróba, majd kaptunk süteményt és kávét. Amíg a népek gyülekeztek. Lassan megtelt a terem, szóval minden asztal minden székén ült valaki. Ezzel azt hiszem, minden világos a rendezvény jellegét illetően. Most jöhetnének az obligát kérdések, hogy Ki? Miért? Mennyirét? És ki volt az a sok ember?
Teccik tudni mit? Nem is érdekel.
A kis koncertet nagyon tisztességesen prezentáltuk, pedig ilyen tele hassal nem volt könnyű. Időközben újraterítették a külön asztalunkat. El se merem mondani, mi következett, miután lejöttünk a színpadról. Igen! A vacsora. Egy fikarcnyit sem lógott ki az elmúlt 24 óra eseményeiből. Mindent aláhúzva nagyon jól éreztük magunkat. Kellemes utazás, 5-csillagos szálloda, hozzá méltó ellátás, nem sok munka, de jó gázsi, kell ennél több?
Kedves vendéglátóink még marasztaltak, de másnap jelenésünk volt az Ódry-n. Elvileg reggelig jók voltunk, viszont értelemszerűen enni is tovább kellett volna. Voltak pillanatok, amikor még azt is megbántam, hogy megtanultam késsel, villával enni. Szóval hazamentünk.
Azért este jelmezeink zárjának kemény ellenállásába ütköztünk, de megoldottuk. Nagyon jól jött egy nyugisabb időszak, mialatt a két helyszínen felváltva játszottuk a Hegedűst. Fogalmam sincs, miért, de felírtam, hogy március 17-én a Madách-ban lement a 221. előadás. 1-2 győri Purim színesítette mindennapjainkat. Mígnem eljött április 15., ami pirosbetűs nap lett az életünkben. Ezen a napon adták át a 2005-ös év MRton-díjait. A Budafoki Művelődési Központ zsúfolásig megtelt, a színfalak mögött pedig hemzsegtek a hírességek.s
Sok kiváló művésznő és művész volt a jelöltek között, több műfajban. Lassan, szép sorban ismertek lettek a különböző kategóriák nyertesei, mikor is végre elhangzott a minket érintő bűvös mondat: AZ ÉV ZENEKARA a Budapest Klezmer Band! Két számot kellett játszanunk, nagyon megtapsoltak és nagyon boldogok voltunk. Ezt felfoghatjuk szülinapi ajándéknak is, mivel szinte percre pontosan 15 éves volt az együttes.
Egy ilyen kerek évforduló óhatatlanul előhoz egy kérdést: megérte a sok fáradtság, a sok odafigyelés és törődés?
Immár három helyszínen (Madách, Ódry, Eger) tarolt a Hegedűs a háztetőn. A Purim pedig – sok hazai és nemzetközi siker után – New Yorkban a műfaj legmagasabb csúcsára jutott. A Klezmer szvit egyszerűen kikönyökölt saját korlátain, és létrejött a Táncszvit. Koncertjeinkkel többször is keresztül-kasul bejártuk kis hazánkat, külföldi sikereink helyszíneit felsorolni sem könnyű. A fontosabbaknak megpróbálok nekiugrani, mint például Bécs, Pozsony, Prága, Zürich, München és Berlin, Hannover és Hamburg, Frankfurt. Párizs és Lille, Bruxelles és Antwerpen, Hága, Utrecht, Amsterdam, Koppenhága. Milánó, Genova és Róma, Helsinki és Kuopio, Stockholm és Malmö, London. Tel-Aviv és Jeruzsálem, Palm Springs és Los Angeles, New York és Washington, Toronto. Nagy vonalakban.
Boldog számvetésünket nagyon gyorsan egy újabb utazás szakított félbe. Irány Moszkva.
Magyar Kulturális hetek zajlottak az orosz fővárosban, aminek keretén belül egy koncertre és 2 Purimra szült a meghívásunk.
Azelőtt háromszor volt szerencsém megfordulni arrafelé, így nem voltam felhőtlenül boldog a dolgot illetően. Félszem pillanatok alatt illant el. A változások szele szépen kitakarított, így nagyon rendben volt a város. Látszott, hogy gondos, hozzáértő kezek vigyázzák mindennapjait. Séta közben árgus szemekkel vizslattam, hátha találok valahol feküdni egy hajléktalant, vagy legalább eldobva egy csikket. Hiába. Ez már nem jött be. Rend volt és tisztaság.
Két dolog viszont nem változott. A Vörös tér továbbra sem nagy (mint a TV-ben), a Rosszíja Hotel meg nem lett kisebb.
5000 szobájával egyidőben egy kisebb város teljes lakosságát el tudná szállásolni. Mi is itt laktunk.
Engem érhet vád, hogy talán néha túlzott lelkesedéssel mesélek sikereinkről, de az vállalhatóan őszinte. Nos, ezúttal csendben maradok. Nem tudom, miért, de a koncertünk és a két Purim semmi nyomot nem hagytak bennem, pedig semmi baj nem volt. Jó körülmények (új Nemzeti Színház), teltházak, tapsok, és annyi. Ilyenkor szoktunk úgy fogalmazni, hogy: ez volt minden idők egyik előadása. Mindent egybevetve kellemes egy hét volt. Ragyogóak voltak ebédjeink. A színháznak saját konyhája volt, így az egész társulatot vendégül látták. A mai napig számban érzem csodálatos káposztaleveseik ízét, zamatát. Természetesen a bosssssscscscs-ra és a ssssscscscscsííííí-re gondolok. A reggeleknek is különös hangulata volt. Szállodai szobánk a Kreml-re nézett. A sztép kilátás még praktikumot is rejtett. Ébredés után a két lábfejemet V-alakban szétnyitottam, közöttük középen a történelmi toronyóra nézett vissza. Hatalmas mutatói rögtön mutatták, hogy már megint lekéstük a reggelit.
Na nem. Azért a gazdag svédasztalok mindig megvártak. Hazatértünk. A kamionoknak is sietni kellett, mert a Purimot a Művészetek Palotája Fesztivál Színháza várta.
Az előzőekben hiányolt – nézőtér és színpad közti – szikra ezúttal gyorsan kipattant, mint kisvártatva az Ódry Színpadon is. Hát persze, hogy minden rendben. Sőt, az egészet megfejelte egy koncert Újpesten. Naná, hogy az Ady MH.
Ja! Még a Kreml toronyórájáról jut eszembe, hogy ez a panoráma dolog is olyan jópofa, hogy külön megér egy misét. Ha nem felejtem el, és az idő is engedi, akkor az év végén megemlékezem róla.
Májust írtunk, így lassan beindult a szabadtéri szezon egy napsütéses vasárnap délután egy órát játszottunk a Kossuth téren. Szokásos sátortetős színpad, sok fellépő, tömeg, nagy hangerő. Ez jól szokott elsülni. Viszont, hogy az egésznek mi volt az apropója, azt senki se tudja.
Másnap már jött is a kontraszt, a megszokott tavaszi koncert szeretett fészkünkben, a FÉSZEK-ben. Amíg a téren tízezrek hallgatták, ahogy a watt-erdő közepén huncutkodunk, addig a klubban 120 néző, már – a csilláron is lógtak – teltház.
Mindkettőben van valami jó.
A következő koncert a Bakáts téren a szokásos kellemes hangulatot hozta, és Szegeden sem vallottunk szégyent.
Pécsett pedig ismét kitombolhattuk magunkat a Körcsarnokban, a Republic együttessel karöltve. Monumentalitását tekintve elég nagy visszaesést jelentett a Szimpla-udvar parányi színpada, de egyéni bája annak is megvolt. Azt hiszem, a bontásra ítélt Kazinczy utcai ház kertjéről már írtam.
Valahogyan a tavaszi színházi szezonunknak is be kellett fejeződ) adtuk elő. Erre a legalkalmasabb két Purim előadás volt, amiből az elsőt a Nemzeti Táncszínházban (Várszínház) adtunk elő.
A második – mindenki nagy szerencséjére - a sokszor dicsért Bakáts téren került megrendezésre. Az estet egyetlen dolog tudta kicsit beárnyékolni, a darab vége felé érkező heveny szélvihar. De végül a ropogó díszletek és szerteszét lebbenő jelmezek között is fergeteges sikert aratott a balett.
Nagyon sok külföldi lelkendezett, hogy gyönyörű élmény volt nekik ez az este.
Igaziból kitört a nyár. Egymást követték a megszokott, jól bevált hangulatos helyszínek, mint például a Hilton Dominikánus udvar. Jó pár estét töltöttünk el ott, mindenki legnagyobb örömére. A szervezők örültek az állandó teltháznak, a közönség örült nekünk, mi pedig örültünk nekik. Ez ilyen egyszerű. Egy fikarcnyival nem tudnak kevesebbet az állatkerti esték sem. Ebből kettőt prezentáltunk gyors egymásutánban.
Ezeken egész különleges hangulat szokott uralkodni. A népes publikum mellett néhány állat figyelmére is számítani lehet. Persze nem egyformán.
A színpad jobb oldalánál található egy hüllőház kb. 3 méter mély kifutója. Benne egy hatalmas nílusi krokodil fészkel. Így adott esetben az én g-húrom és az ő külső fogai között alig lehet több 6-7 méternél. Mikor Ancsáék az emancipált számukat játsszák, oda szoktam könyökölni, és szuggerálom őkelmét. Szeretném megélni, hogy pislant az egyik szemével, vagy legalább – ilyen energikus szám hallatán – kicsit dobol a lábával. De semmi. Nem igazán érdekli a dolog. Hát, nem vagyunk egyformák.
A következő jelenésünk a nagyobb falatok közé számít. Budai Parkszínpad. Ilyenkor mindig előre izgul az ember. De megtelt.
Mint ahogy a Művészetek Völgyében sem vallottunk szégyent. A Pula szélénél található színpadon léptünk fel. Az ácsolt építményen kívül csak egy büfé házikó volt az egész környéken, más semmi. A meghirdetett kezdés előtti fél órával mikrobuszunk mellől kémleltük az eseményeket. Illetve azt. hogy nem nagyon történik semmi. Kezdtünk aggódni, hogy az a 8-10 lézengő és mi fogjuk képviselni a programot. Aztán nem tudni, milyen varázsütésre – Shakespeare Machbetjéhez hasonlóan - megindult az erdő. Meg a mező, meg az egész terület megindult. Percek alatt ezrek zsúfolódtak össze, és találták meg helyüket a fűben.
Az az igazi fesztivál-hangulat kerekedett.
A végén a sötétben már hullámzott a tömeg, rengetegen táncoltak is. Csuda volt.
Nehéz helyzetben vagyok. Mesélek jobbnál jobb bulikról, sorrendet állítani szinte lehetetlen, elhasználom az összes pozitív jelzőmet, erre következett a Benczúr-kert. Persze, ha egy csőre töltött pisztollyal arra kényszerítenének, hogy mégiscsak állítsak össze egy Top10-es listát, akkor ez a kert az első ötben biztos benne lenne. A titka az lehet, hogy a környező házak szépek. Monarchiát idéző, gazdag polgári kis paloták. Míves balkonokkal, teraszokkal. Ezek is általában megtelnek, mert a lakók – ha úgysem hallják a zenétől a tv-jüket, rádiójukat – ingyen meghallgathatják az aznapi hangversenyt. Sőt, - ha nincsenek haragban – az utcai oldalról a szomszédot is áthívhatják.
Egyszóval nagyon rendben van itt minden.
Augusztus közepén három egymást követő napon is színpadra léptünk. A siófoki MK-ban adott koncert hangulatában nem volt elementárisnak nevezhető. Na, nem történt semmi baj, csak a nézőtér tele volt frissen megperzselődött nyaralókkal, akik a strandon szerzett kábulattal követték az eseményeket. Jó ez így. Gondolom, utána – amíg mi hazafelé autóztunk – még bevágtak 1-2 sört, aztán szundi.
Másnap Mezőtúron a strandi szabadság elmaradt, így jó is volt minden.
Végül következett a nagy szerelem.
Engedve a csőre töltött erőszaknak, kijelentem: Vajdahunyadvár. No comment!
A következő hétvégét Egerben töltöttük.
Erről a szép kisvárosról folyton az jut eszünkbe, ami hajdan Dobó Istvánnak. A siker. Számtalan estén nyertünk itt. A Líceum udvarán ezúttal sem ért senkit meglepetés. A közönséget se, minket se.
Elindult a szokásos Zsidó Nyári Fesztivál. Augusztus napjára esett a – minden évben megrendezésre kerülő – nagy koncertünk a Dohány utcai Zsinagógában. Zsúfolt ház volt. Viszont nem mindig igaz a mondás, miszerint egy gombostűt sem lehetett leejteni. Egy ismerősöm leejtett egyet, de nem találta meg. Mindegy, a lényeg az, hogy kb. négyezren lehettek. Ennyi ember már tud hangulatot csinálni. Volt is.
A következő délután az Erzsébet téri Gödörben léptünk fel egy bécsi klezmer zenekarral.
Osztrák barátaink a műfaj „langyosvizes” változatát képviselték, így udvarias tapsok kíséretében elengedték őket. Ehhez képest mi sem rúgtuk ki a ház oldalát. Ha lehetek önkritikus, úgy érződött, hogy előző este kijátszottuk kicsit a szuflánkat. Így minket is simán elengedtek. Nem nagy dráma, a Real Madrid focistái is szoktak döntetlent játszani. Nem?
Szabályosan 24 óra múltán az 56-osok terén termettünk. Ott egy egész hétvégés borfesztivál zajlott. Még a táblákon olvasni is gyönyörűség volt magyar tájak magyar borainak széles választékát. Nagyon eleven volt a tér. Hömpölygött a tömeg a sátrak között, és a színpadnál mindig összeverődött egy közönségre való ember. Teljesen megbocsátható volt, hogy nem tapsolták pecsenyére a tenyerüket, mert pohár volt benne. Van is a dolognak egy nagy tanulsága. Legközelebb ide nem szabad kocsival menni.
Szeptember első vasárnapján ismét bemutatásra került a Purim a Művészetek Palotájában. Hosszabb kihagyás után mindig megörülünk egymásnak a Győri Balettesekkel. Így volt ez most is, és egy helyre kis
Következő fellépésünk a Duna budai rakpartjánál veszteglő Európa-hajón történt. Semmi különös nem jut róla eszembe. Valószínűleg azért, mert nem is volt semmi különös.
Annál inkább tűnt izgalmas napnak, egy héttel később az Operettszínházban. A raktárszínházban 5-6 számocskát, vázlatot vezettünk elő egy tisztelt bizottság előtt. Arról kellett döntésnek születnie, hogy bemutatható-e a jövőben egy merőben új vállalkozás, egy klezmer-musical. Erről már azt hiszem, meséltem, de most beélesedett a helyzet. Elárulhatom, hogy teljes támogatottságot kapott az ötlet, így később fontos téma lesz.
Bízvást állíthatom, hogy a legjobb ilyen feldobott hangulatban beülni egy buszba és egy kellemes helyre utazni. Ez történt, irány Augsburg.
Már rengetegszer említettem, hogy milyen forró kapcsolat szokott kialakulni a német közönség és a BKB között. Ez a Parktheater színpadán sem történt másként.
El sem kellett tennünk kofferjeinket, mert egy régen áhított főváros várt ránk. Többször elutaztunk mellette, elutaztunk alatta, elrepültünk felette.
Malmöből bementünk vonattal, majd reptérről hazajöttünk, de benne nem töltöttünk még egy percet sem.
Na, most végre bejött. Igen! Igen! Koppenhága! Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a legfontosabbal. Fellépésünk helyszíne a nagyon barátságos dán főváros kellős közepén található. A környéket behálózó sok-sok kis csatorna egyikének a partján. A hely jellegéhez illően sok itt a klinker-téglás raktár, kis kikötői épület, miegymás. Ezek közül magasodik ki büszkén a Den Sorte Diamant. Tisza üveg, meghatározhatatlan alakzat, nem szabályos téglatest. Egyik oldalával kilóg a víz fölé, kiugrók, beugrók szabdalják, és csillog a napfényben. Nagyon jópofa. Belül hatalmas koncertterem, kiállítások, galériák, éttermek, szóval minden, mi szem-szájnak ingere.
Nagy izgalommal néztük, hogy az ezren felüli férőhelyes nagy terem vajon megtelik-e. Megtelt. Előzenekar is volt. Egy helyi klezmer kvintett. Valószínűleg ezért voltak öten. Őszintén mondom, hogy akikkel eddig összehozott a sors, nekem ez a csapat tetszett a legjobban. A kis létszám ellenére tömör, de mégis levegős hangszerelés, vidám, energikus és nem volt túlragozva. Az első részben kellemesen felfűtötték a hangulatot.
A szünet után elszabadultak az érzelmek. Mi robbantottunk, a közönség meg tombolt. Abban a közegben egyszerűen nem lehetett visszafogottnak lenni. Nem emlékszem, hány ráadás volt, de életre szóló élmény lett az est.
Még ejtenék pár szót a szállodáról is, de rájöttem, hogy ígértem egy kis beszámolót az ember ágya, a két lábfeje és a panoráma között megbúvó kapcsolatról. Majd ennek kapcsán ezt is elmesélem. Meg amúgy sem tudnék most tovább írni, mert rágondolva még most is ráz a röhögés. Végre úgy szálltunk fel a repülővel, hogy voltunk is Koppenhágában.
Megérkezésünk után pár nappal kezdődtek a Terézvárosi Napok. Erre mi is kaptunk egy megtisztelő meghívást egy egyórás koncert erejéig. A Nagymező utcai templom háta mögött állt a színpad, ott kezdtünk délután. Baj csak egy volt. Október közepén nem számoltunk november végi időjárással.
Vettük az akadályt, de –ha van, – a haragosomnak sem kívánom, hogy metsző szélben gyorsat játsszon. Másnap a szolnoki színházban nem volt okunk panaszra. Nem is panaszkodtunk, adtunk egy jó kis koncertet.
Jut eszembe. Még nem is említettem, hogy közben Fegya kapott egy új felkérést. A Fesztivál Balett készült benntartani a Rómeó és Júlia napjainkban játszódó adaptációját. Ezt természetesen Markó Iván álmodta színpadra. Fele-fele arányban készült élő illetve gépzenével. Az elmúlt időszakban ezt próbáltuk folyamatosan. A Várszínházban október 20-án el is érkezett a premier. Ezzel megint eggyel bővült a BKB színpadi munkáinak sora. Még e hónapban jó párat eljátszottunk belőle.
Még szintén a tizedik. hónapban eljutottunk a debreceni Főnix csarnokba, ahol egy folklór gálán léptünk fel, több zenekarral együtt. Ezt két kis IBS koncert követte. Valószínű, tetszettünk a gyerekeknek az év elején, mert különben nem hívtak volna.
Még ez a késő ősz tartogatott egy utazást számunkra. Milánóba repültünk. Ugyancsak egy koncertre, de ez megint a Yehudi Menuhin Alapítvány meghívására szerveződött. Nagyon örültünk, mert - Németországhoz hasonlóan – Olaszország is többször bejött nekünk. A Teatro del Verme gyönyörű épülete adott otthont szerény produkciónknak, ahol a talján közönség fogadtatása megint elmondhatatlan volt. És megint sok cd-t vettek. (Pedig nem is esett az eső!)
Hazatérésünk után ugyanott játszottunk Siófokon, mint nyáron. A két koncert hangulata közti különbséget zongorázni lehetett. Itt most nem a napszítta nyaralók ültek a sorokban, hanem igazi koncertjáró közönség.
Még az év hátralévő részében eljátszottunk egy párat az új balettből.
Lassan, de hivatalosan elkezdődtek a klezmer-musical kezdeti próbái. Így már a végleges címe sem titok: Menyasszonytánc.
Végül ismét egy régi szerelem. Elérkeztünk az utolsó munkánkhoz ez évben. Mintha a Jézuska hozta volna ajándékba az újpesti rajongóknak: karácsonyi koncert az Ady MK-ban.
És most jöjjön a beígért mese. Egy rövidke okfejtés, hogyan állapítható meg az ember két lábfeje segítségével egy szállodai szobáról, hogy előnyös a fekvése. A dolog pofon egyszerű. Minden a recepción kezdődik. Érkezésünkkor a sok-sok kulcs ott lóg a falon, még nem tudni, melyik lesz a miénk. Aztán kapunk egyet, és innentől a szerencsénken múlik, hogy hányadik emeleten, és a ház melyik frontján fekszik leendő hajlékunk.
Második lépésben nyugodtan át kell aludni az éjszakát. Majd – nem túl korán – reggel felébredni (lehetőleg háton), és a két lábfejet óvatosan szét kell nyitni. Ha az így keletkező V-alakzat közepén megjelenik egy emblematikus épület, természeti képződmény, vagy valami nagyon érdekes, akkor elmondhatjuk, hogy szobánk első osztályú panorámás.
Nos, álljon itt egy-két példa a saját élményeimből. Nem időrendben.
Kezdeném Moszkvával, mert az ötlet is onnan datálódik, hogy ezt a kis kitérőt megteszem (időt és tintát nem sajnálva). Szóval a Kreml hatalmas órája már szóba került. Viszont még ezt megfejelte valami. Ha a jonn lábammal spicceltem egyet, tüstént feltűntek a Blazsennij székesegyház csodaszép hagymakupolái. Ez így együtt mindi szép, de reggeli előtt felemelő látvány.
A zürichi dombról mindent lehetett látni. A várost, a tavat, és a háttérben egy jó adag Alpokat. Ebben az esetben szerencsém volt, hogy egy alsóbb emeleten laktam, mert így nem néztem el a két híres templomuk tornya felett. A Fraumünster minden képeslapon rajta van.
Londonban is szerencsém volt. A hajnali szmog és lábfejeim takarásából a Szent Pál Katedrális klasszikus kupolája rukkolt elő. Kicsit kisebb római társánál, de ennek a hatalmas – lepényszerű – városnak házai közül kiemelkedni már önmagában élmény. Időm volt bőven, így az ablakhoz léptem, hogy teszteljem a memóriámat. Jó játék Már megélt utak révén kialakult képzeletbeli térképet kell fedésbe hozni a valóságossal. Ha az eredmény pozitív, akkor megnyugszom, és meghívom magam egy sörre. Ezúttal is jól indult a dolog. Érzésem szerint jobbra kellett lennie a Towernek. Így is volt. A szigorú börtön tetején lengedező zászlót tüstént azonosítottam. Hasonlóképpen a szomszédos híd két jellegzetes pillérjének teteje is bejött a képbe. Viszont a következő percben kis híján pórul jártam. Balra vizslattam a látóhatárt a London Eye-t keresve. A hatalmas - London Szeme - óriáskerék a Temze partjára épült. Magasan tornyosul a város fölé, így csodálkoztam, hogy nem találom. Már köldökig lógtam ki az ablakon, mikor éreztem, hogy még egy mozdulat, és kizuhanok a járdára. Később rájöttem, hogy jó helyen kapizsgáltam, csak a folyó 1-2 finom kanyarulattal átírta a „terepemet”.
New Yorkban, ha ágyban reggeliztem volna, tálcán érkezett volna a kilátás is. A Purim-turné alkalmával a város nevét viselő hotelben laktunk. Nem egy kis épület. A 8. Avenue és a (kb) 38. W. utca sarkán található. Rögtön átlósan – csakhogy izgalmasabb legyen – ott a Madison Square Garden.
2-3 keresztutcával délebbre az 5. Avenue derekán pedig büszkén mered az égnek az Empire State Building. Büszkén, mert megint a felhőkarcolók legmagasabbika lett a városban, mivel szinte pontosan fél évvel voltunka WTC elleni támadás után.
Szóval, az ablakból készült fotót nézve le sem lehetett tagadni, hogy hol laktam egy hétig.
Szándékosan hagytam a végére egy duplán csodálatos élményt. A történet két szálon indul, azután összekapcsolódik.
Ancsa és én még valamikor a ’90-es évek közepe táján – a BKB mellett, magánemberként – leszerződtünk a Budapesti Kamaraszínház PIAF című darabjához. Jól ment. Ő harmonikázott, én basszusgitároztam. Évekkel később a japánok megvették a 3Tenor – már elhangzott – párizsi koncertjét. Hangról hangra. Ennek második részében volt hallható egy 20-25 perces francia sanzon blokk. Ezt egy kis parti játszotta: zongora, harmonika, két gitár, dob. A híres énekesek menedzsmentjében valamilyen erős magyar kötődés volt, ezért csöröghetett nálunk a telefon. Január,…..Japán,…..3 Tenor ,…gázsi. Hát persze! Így kerültünk Tokyoba.
Ilyen sincs minden nap. A hatalmas – több tízezres – aréna óriási színpadán a megboldogult Pavarotti bal válla mellett 3 méterre ültünk. Hát, mit mondjak?
Elő sem merek rukkolni a szállodámmal, de hát az a poén. A produkció királyságához mérten az elhelyezésünkre is nagy figyelemmel voltak vendéglátóink. A New Otani Hotel 6! Csillaggal bírt. Bízvást állíthatom, hogy ennek maradéktalanul megfelelt. Az első reggel ebben a műfajban a legcsodálatosabb volt. Két lábfejem közt a Fuji. Az ország emblémája, ráadásul tűzhányó, feledtetni tudja a 16-18 órás utazás összes fáradtságát. Nem? De! BUÉK!