Néhanapján szoktam panaszkodni a nehézkesen induló januárra, de az ideire sem lehetett panaszunk. Egy derékaljnyi Menyával indítottunk. Véletlen lehet, vagy valami késztetés, hogy a sorozat utolsó előadását követő reggel elutaztunk. Ezúttal is így történt.
Úticélunk München volt. A bajor főváros kedvelt és hatalmas kulturális központjában, a Gasteigben szerepelhettünk ismét. Nem tudom hányadszor. Estünk fogadtatása egy fokkal sem volt kevésbé forró, mint az előző alkalmakkor. A komplexum méretére jellemző, hogy dolgunk végeztével idegenvezető segített kijutni szokásosan kék mikrobuszunkig. Mindazonáltal nagyon felemelő érzés bekerülni egy világváros zenei körforgásának kellős közepébe. Ez még fokozható is lett volna, ha nem szól közbe a sors.
Hazatértünk, és pont egy hétre rá érvényes repülőjegyünk volt Frankfurtba.
Bizonyára mindenki emlékszik az elmúlt iszonyú kemény télre. Méteres hó alatt rogyadozott Európa. Ettől a repterek igen visszafogottan kezdtek dolgozni, vagy leálltak. Én fotelből néztem teletexten az eseményeket. A járatok kilencven százaléka mellett ott villogott a friss információ: cancelled, azaz törölve.
De még minden bajt megelőzendő meghívónk több csatornán – levél, telefon, fax, Internet - értesítettek: el ne induljunk, lemondják a két koncertet. Abbéli félelmükben, hogy a közönség nem tud elindulni otthonról. Sajnos igaz is volt a történet. A híradókban láthattuk, amint egyik hómaró menti a másikat. Így maradtunk itthon. Erre mondja a művelt angol, hogy sorry. Mi valamivel bővebben értékelhettük a helyzetet, kihasználva áldott magyar nyelvünk összes árnyalatát.
Gyorsan felejtettünk. 3-4.Menya lehiggasztotta a kedélyeket, majd felocsúdtunk. Úristen! Megint hipp-hopp eltelt egy év.
Február, Miskolc, Kocsonyafesztivál. Az ízletes anyag rezgett rendesen, mit tavaly, ahogyan a mi hangszereink is a Nemzeti Színházban. Jó az, ha bizonyos dolgok nem változnak. Ez a kedves esemény is olyan.
Ha a következő fellépésünk időben közelebb lett volna a „kocsonyához”, akkor megúszhattunk volna egy utazást. Tudniillik Lillafüreden a Palota szálló dísztermében játszottunk két kövérkés félidőt. Ez egy igen dicséretes kezdeményezés: művészeti, gasztronómiai, zenei esték keretében történt. Az alkalom különlegességéhez híven a koncert előtt minket is megvendégeltek. Fejedelmi módon. Voltak pillanatok, amikor kezdtük vendégnek érezni magunkat, de azután rádöbbentünk, hogy fellépők vagyunk, akik csudára belakmároztak. Tökéletes este volt.
A következő Menyák alatt végig éreztem a levegőben szunnyadó kérdést.: tessék mondani, itt nincsen vacsora?
Az áprilisunk is a musicalekkel indult, de még egy mondat erejéig visszautalnék az előző hónapra. Ez azért neves dátum nekünk és szeretteinknek, mert a Budapest Klezmer Band 2010 márciusának valamelyik napján 20 éves! Bizony, 1990 kora tavaszán, ilyen tájban volt a leges-leges legelső próba. Azt is elárulhatom, hogy a kezdő hangok a „Glass of wine” című dalból szólaltak meg. Egyelőre nem volt torta és ünneplés, mert a hivatalos szülinapi buli decemberi 14-én lesz a MÜPÁ-ban.
Minden ment tovább a rendes a kerékvágásban. Ebben a szellemben adtunk egy koncertet Siófokon, a Kálmán Imre Művelődési Központban. Nincs mese, a Balatonnak még holdfényben is hangulata van. Négy Menyát követő fellépésünk végre kiszabadult a téli bezártságból és szabadtéri volt. Egy egész hétvégét átölelő - nagyon sok szereplős – rendezvényt találtak ki a Millenáris Parkban. Valami apropója lehetett, de –elnézést kívánok – elfelejtettem, hogy mi volt az. Szerintem már nem is érdekes. Lényeg a zene!
Mint ahogy Újvidéken is az volt. Jártunk már a Vajdaságban. Minden a várt forgatókönyv szerint zajlott. Meleg fogadtatás, forró leves, forró hangulatú koncert, érzékeny búcsú. Minden jó volt. Ezek az esték érzelmileg rendre egyformán végződnek. Függetlenül attól, hogy a Felvidéken, vagy a Vajdaságban vagyunk.
Azt hiszem, mondanom sem kell, miért. Ferencvárosban – a Páva utcában – egy aránylag új zsidó kulturális központ található. Itt talált újra egymásra az LFKZ és a BKB. Könnyen kitalálható, hogy a Szvitet játszottuk. Kérdezhetnénk, hogy sikerült. Erről is csak annyit, hogy az utolsó tételt kétszer játszottuk el ráadásként. Értelemszerűen az háromszor hangzott egy egyhuzamban. Jó, nem?
Ez évben egy nappal hosszabb lett a nyári szezonunk. Június – nem 12 – tizenegyedikére esett a Fészek koncert. Rendben volt, így jöhetett a szabadtéri koncertek sora.
Na, ezzel a szép felvezetővel most befürödtem, mert két templomi koncert következett. Ráadásul Németországban. Repülős út volt. Frankfiurtban a Matthias Kirche, míg Bad Hamburgban az Erlöserkirche adott otthont egy-egy koncertnek. Sok újat nem mesélhetek róluk. Együttesünk és a német közönség viszonya már régóta közismert. Mert nagyon jó, a szervezők is nagyszerű emberek !
Nos, újra itthon végre elindult a sorozat, Hódmezővásárhelyen. Egy közintézmény belső udvara kiváló helyszín. Két zenekar is volt azon az estén.
Úgy látszik, jó ideig szerencsések voltunk az égiekkel kapcsolatban, de ezúttal a Hiltonban nagyon beijedtünk. Annak rendje és módja szerint Dán Peti telekábelezte, bemikrofonozta a színpadot, kipakoltuk hangszereinket, Csanád barátunk világosító kollégáival is elkészült, szóval gyakorlatilag minden százas volt. Az öltözőben nyugiban tollászkodtunk, röhögcséltünk, mikor hirtelen valaki elkezdett visítani a folyosón: ömlik az eső! Ez egész enyhe kifejezés volt. A „dézsából” típust képviselte. Na, azt a kapkodást látni kellett volna. A négy égtáj felé kb. fél percig tartott a menekülés, a zápor pedig 5 percig. Utána már nem volt érdekes, hogy elállt, mert vízben állt a Dominikánus udvar. A színpad, a nézőtér, a székek, a párnák, minden. Mégsem maradtunk el!
A közönség megágyazott magának a szomszédos, tágas előtérben, ami kb, fele volt az udvar területének.
Nem baj, sok jó ember… És körvonalazódott a megoldás. Az új helyszínre koncentráltunk, összeszedegettük szétszóródott székeinket, Peti megpróbált valami „tábori” hangot csinálni és kb. egy óra késéssel belekezdtünk. Még olyan jó bulit! Komolyan mondom. Tessék megkérdezni!
Balatonfüredre szólt egy meghívásunk. A szokásos helyre, a domboldalra. Gyönyörű, csillagos ég alatt játszottunk. Meg is érdemeltük, mert előző este megszenvedtünk.
Hasonlóan kellemes volt Győrben a vízi színpadon. Minden a réginek tűnt. Világot jelentő deszkák, kedves közönség, és talpunk alatt fütyült a Rába. Talán egyetlen dolog tette izgalmasabbá szereplésünket. Akkoriban hangosak voltak a híradások az azon a környéken is tomboló szúnyoginváziótól. Bár valami irtáska lehetett, de kaptunk belőle így is. Volt, aki arra panaszkodott, hogy csak úgy lenyelt kettőt-hármat, nekem cipóra csipkedték a bal csuklómat. És sorolhatnám. De mindent egybevetve nagyon jó volt.
Éppen egy hét telt el az özönvíz óta, így hát kissé félve mentünk fel a Hiltonba. Szinte lelki füleimmel hallom amint Murphy mondja az illetékeseknek: „Fiúk! Múlt héten úgy kiszúrtunk ezekkel, legyen most jó idő!” És lett. Klasszikusan szép július közepi este volt. Tapsoltak is a népek.
Mikor Pécsre utaztunk, már sejtettük, hogy a nyár derekán nem mehetünk, csak Tettyére. Így is volt. A szabadtéri színpad három klezmer együttest látott vendégül. Így volt a sorrend: egy lengyel, egy olasz, és végül mi. A műfajt kedvelő közönség nagyon ki volt szolgálva.
Napokkal később egy hasonló programban vettünk részt Balatonlellén, csak az több műfajú és több szereplős volt. Egy ilyen eseménynek egy hátulütője van. Az, hogy nagyon tömény. Délután öthöz képest éjfélkor a néző már azt se tudja megmondani, hogy ki tetszett a legjobban. Ez viszont legyen az ő baja.
Új szín a palettán. Megnyílt Jászberény szabadtéri színpada. Nagyon megtisztelő, hogy a megnyitó utáni első koncertet mi adhattuk. Az ember azt hihetné, hogy ilyenkor közönség és zenekar teszteli, kóstolgatja egymást. Nem így történt. Mindenki képben volt, ragyogó estét töltöttünk együtt. Még sok-sok szép élményt kívánunk.
És végre. Újra. A pótolhatatlan. A régi eleganciájában, fényében tündöklő, minden szempontból felhőtlen szórakozást nyújtó VAJDAHUNYADVÁR. Mit tudnék még mondani? Szükségtelen bármit is, pedig már duplán rajongok érte, miután a Benczur-kert elesett.
Két hét szabadság után még maradt hab a tortára. Történetesen az Állatkerti Esték ránk eső része. Hozzáértők szerint itt továbbra is együttesünk vezeti a nézettségi listát. Tényleg rengetegen voltak. Meg is kapták a magukét. Ilyenkor nagyon jó muzsikusnak lenni. Engem ért csak egy apróbb csalódás. Hangbeállásnál szükség volt egy kisebb dobmintára. Ennek felcsendülésekor kedves krokodilusom berágott, és heves csapásokkal eltűnt tavacskájában. Aznap már nem is láttam. Na jó, ezt megjegyeztem. Egy éve van, hogy elgondolkodjon furcsa viselkedésén.
A következő (augusztusi utolsó) hétvégén egy teljesen új kezdeményezés részesei voltunk. A XIII. kerület Szent István körút környéki része a Lipótváros. Néhány lelkes lokálpatrióta új elnevezéssel rukkolt elő: Lipócia. Ezek szerint ez a terület minden évben fog kapni egy hétvégét. Forgalom elől lezárt utcák, sátrak, árusok, mutatványosok, színpad, stb. Szóval két nap móka, kacagás. Miután Fegya megírta és már cd-re is feljátszottuk a városrész indulóját, így szinte kötelezőnek tűnt egyórás koncertünk.
Hogy elrohant 3 hónap. A következő vasárnap sajnos elbúcsúztattuk a nyarunkat. Az idei Zsidó Fesztiválon a debreceni zsinagógában játszottunk. Nem is baj, hogy Budapesten eltelik egy pár hónap BKB nélkül, hadd jöjjenek inkább a MÜPA-ba december 14-én.
Irány Belgrád. Még hosszú évekkel ezelőtt egy ismert belgrádi hegedűművész – és újabban dirigens -, Majestro Robert Bokor, aki jó ideje már St. Gallenben él, ott látta a Kelzmer szvitet a helyi szimfonikusokkal együtt és fejébe vette, hogy hazaviszi egyszer szülővárosába. Úgy látszik, az idei zsidó újév lett alkalmas, mostanra értek meg a körülmények.
A Beograd Philfharmonie Hall szolgált helyszínül, a helyi filharmonikus zenekar volt partnerünk. Szóval teljesen I. osztály. Annyi újdonság született csak a műsorban, hogy a komplett szimfonikus zenekar kezdett egy gyönyörű erős blokkal, ezt követte a mi 40 percünk. Szünet után a Szvit.
Komolyan mondom, kiváló kollégákat ismertünk meg. A Bécsben és Münchenben élő és dirigáló Majestro Oli Leshmann vezényelte a hangversenyt. Ragyogóan ! Az I. osztályról jut eszembe: tulajdonképpen igen komoly szakmai előrelépésről beszélhetünk. Az Intercontinental szállóban laktunk, mint ahogy évekkel ezelőtt is, csak akkor a fellépésünk is ott volt. Koncertünk lezajlását illetően a történteknél rangosabbat, elegánsabbat elképzelni sem tudnék.
Hazatérésünk után egy jó pár próba várt ránk, mert közelgett az új – már említett – színházi munka.
Balikó Tamás igazgató úr felkérte a zenekart, hogy lássa el a Pécsi Nemzeti Színház új bemutatójának zenei munkálatait. Ez a darab Joshua Sobel – világszerte ismert – Getto című drámája. Minden a már kétszer jól bevált forgatókönyv szerint történt. Fegya megírta a zenét, a BKB előadta, rendezte Béres Attila, mozgó hangszerek a színpadon, ritmusszekció a zenekari árokban, Dán Peti a keverőpult mögött. Szeptember 27-én szalagra játszottuk a nyitányt, mert annak egy sercegő gramafonról kell szólnia. Ezt követően beállt egy munkarend. Reggel-este, reggel-este, reggel-este, reggel-este, stb. Ez ment két hétig. Komoly megkönnyebbülés volt október 8. estéje, a premier! Nagy siker volt, mint a két következő előadás is. Nagy erőpróbán vagyunk túl. Huh!
Mikor ezeket a sorokat írom, október 17-e, délután háromnegyed kettő van. Pizsamában görnyedek a papír fölött és koncentrálok, hogy ki ne felejtsek valamit. Holnap le kell adnom a kéziratot, mert ebben a formában felmegy az internetre.
Tényleg csak pár szót ejtenék róla, hogy mi vár még ránk a jubileumi évünk szűk utolsó negyedében. A fontosabbak: koncert a Vígszínházban, elmegyünk Bécsbe, természetesen folytatódnak a Menyasszonytáncok, még inkább a Gettok, majd valószínűleg ennek folyományaként – a színházi jutalomjátékok keretében – december 20-ra kaptunk egy estét a Pécsi Nemzeti Színházba.
De a legfontosabb: 2010.december 14., Művészetek Palotája - 20 ÉVES A BUDAPEST KLEZMER BAND!
És most már valóban csak egy bekezdést tartogatok a kerek évforduló ürügyén. Egy rövidke áttekintést az elmúlt két évtizedről, szinte lexikálisan. Ha már az új pécsi bemutatónál időztünk, akkor legyen színház:
Hegedűs a háztetőn – Madách Színház
Hegedűs a háztetőn – Agria Játékok, Eger (két egymást követő nyáron)
Hegedűs a háztetőn – Ódry Színpad (Kerényi-osztály vizsgaelőadása)
Purim balett a Győri Balettel
Rómeó és Júlia balett a Fesztivál Balettel
Menyasszonytánc musical - Budapesti Operettszínház
Getto zenés dráma – Pécsi Nemzeti Színház
Színházak, ahol nem színházat, hanem koncertet játszottunk:
Budapesti Operettszínház, Madách Színház, Vígszínház, József Attila Színház, Budapesti Kamara Színház, Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, Veszprémi Petőfi Színház, Keszthely Városi Színház, Soproni Petőfi Színház, Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, Szolnoki Szigligeti Színház, Debreceni Csokonai Színház, Békéscsabai Jókai Színház, Egri Gárdonyi Géza Színház, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, végül a Győri, Miskolci, Szegedi , Pécsi Nemzeti Színház.
Ehhez mérten az itthon lejátszott koncertek száma most nem megsaccolható. Sok.
Miután kezd leszakadni a csuklóm, így a külföldi sikereink helyszínei közül a nagyobbakat említeném. A hollandiai önmagában egy A4-es oldalt megöltene. Szóval a szomszédoktól indulva: Pozsony, Prága, Bécs, Újvidék, Szabadka, Belgrád, Przemsl, Moszkva, Helsinki, Kuopio, Stockholm, Malmö, Koppenhága, Berlin, Hamburg, München, Frankfurt, Zürich, St. Gallen, Milánó, Genova, Róma, Párizs, Lille, London, Amszterdam, Rotterdam, Hága, Brüsszel, Antwerpen, Tel-Aviv, Haifa, Jeruzsálem, New York, Washington, Birmingham (Alabama), Palm Springs, Los Angeles, Toronto és Montreal.
Ennyi. Szép, nem?
Ezek után ünnepeljünk együtt december 14-én. Hajrá!