A 2000-es év nekünk is jubileum volt. Január 21-re egy díszes meghívó érkezett a -Városliget melletti- Tudósok Házába. Ritkán láttuk egymást ennyire elegánsnak. A farmeres-pólósról kiderült, hogy nyakkendője is van. Ennyi IQ-t ritkán lát együtt egy teremben egy hétköznapi ember. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Glatz Ferenc adta át és jelentette be: a Pro Renovanda Cultura Hungarie Alapítvány kuratóriuma Kodály Zoltán Díjat adományoz a BKB-nak.
A '90-es év tavasza kapcsán elhangzott egy fél mondat, miszerint "a dolog elindult egy homályos jövő felé". Most már papírunk is lett róla, hogy ez a köd szépen fokozatosan felszállt.
Büszkén, de nem elbizakodottan szálltunk fel februárban egy koppenhágai repülő-re, hogy balettes barátainkkal Dániában is megméressük a Purimot. Igazi erőpróba volt Aarhusban, a speciális mozgásszínházban történt fellépés. A színpad a győrinek kb. az 1/3-a lehetett, a közönség első sora pedig az elől táncolók lábujjától nem ült messzebb, mint másfél méter. A dánoknak nagyon tetszett. A darab bizonyítványába immár ez került: külföldön is felsőbb osztályba léphet. Később léptünk is.
Otthon 2-3 alkalomra beköltöztünk a Liszt Ferenc Kamarazenekar állandó fészkébe, az Óbudai Társaskörbe. Intenzív próbákkal készültünk következő közös koncertünkre, amire elővételben már minden jegy elkelt. Ez volt a Klezmer varázs, március 6., fél 8.Fél 8-kor már a falak mellett álltak, az ún. hátsó orgonaülések egytől-egyig foglaltak voltak, így lassan a pódium szabadon maradt részére is székek kerültek. Később a TV-felvétel nagy-totál képein csak úgy lehetett megkülönböztetni a jelenlévőket, hogy akinek ritmikusan mozog a keze és azzal tart valamit, ő valószínűleg muzsikus, akik viszonylag nyugodtan ülnek, de a végén sokáig tapsolnak, ők a közönség.
Közel fél órás késéssel el is kezdhettük az első részt, amiben kb. 70 percet adtunk elő saját repertoárunkból. Szünetben átvedlés szmokingba és aztán hadd menjen. A Klezmer Szvit második előadása következett. Fogadtatása leírhatatlan volt. Csodálatra méltó, ahogy ennyi ember egy szisszenés, köhintés nélkül ülte végig a lassabb piano tételeket. Légyzümmögést csak azért nem lehetett hallani, mert már apróbb élősködők sem fértek be a terembe. A finálé után elszabadult a pokol. Egymást érték az ismétlések. Az előbb említett tétel újrázása fel is került a később megjelelő közös CD-nkre.
Már 11 óra is elmúlhatott, mire elhagytuk az épületet, ami csak annyiból érdekes, hogy 12 óra múlva már a londoni Heathrow repülőtér tranzitjában ücsörögtünk egy olasz sörözőben. Hogy miért ez a kapkodás? Egyszerű. A csatlakozásunkat vártuk. Irány Kalifornia! Azzal a sörrel lelkileg készültünk rá a több mint 12 órás útra, ami második amerikai túránk kezdetét jelentette. A hosszú kelet-nyugati repülés alatt egyfolytában rohantunk a Nap elől. Ez képes arra, hogy teljesen összezavarja az embert. Ráadásul Los Angelesben meghívónk -váratlanul- egy nagy fekete busszal várt, amit cca két óra alatt délre, Palm Springs-be vitt minket. Mire szállodát fogtunk sötét éjszaka lett, ami mindenféle időszámítás szerint feljogosít bárkit, hogy végre aludjon egy nagyot. Szállásunk családias és kényelmes volt, és a következő kettővel egyetemben az -általunk ismeretlen- Hotel 6 fantázianévre hallgatott. Vélhetően egy lánchoz taroznak. Óriási előnyük volt kertjükben a jakuzzi és a medence. És amerre a szem ellát pálma, pálma és pálma. Így teljesen egyértelműnek látszott, hogy a következő másfél nap programja hogy is alakul. Az első koncertre már teljesen pihenten érkeztünk, nem is vallottunk szégyent. Másnap elkezdünk visszafelé csorogni Los Angeles felé. New Port Beach és -a német nevű- Anaheim közigazgatásilag már oda tartoznak. Erre a két fellépésre egy régi jó tréfát aggattunk, azaz "minden idők egyik koncertje volt".
Semmi baj, de még a zsigereinkben éreztük, hogy csak hat napja voltunk a Zeneakadémián.
Harmadik hotelünk Santa Monica negyedben volt, mert így közelebb kerültünk Beverly Hills-hez, ahol utolsó koncertünket készítették elő. A helyszín pontos címe ez volt: Beverly Hilton, International Ballroom. Ez az a szép nagy terem, ahol a Grammy-díjakat szokták átadni, és mindenféle filmekben látott és TV-kből ismert eseményeknek ad otthont. Az egész környezetet átitatta a pompa. Nem nyúltunk semmihez, de felfedezhető volt, hogy különböző falak, paravánok, függönyök elmozgatásával akkora -és olyan alakú- teret alakítanak ki, amilyen éppen kell.
Ezzel a puccos hangversennyel az út dologi része a végéhez ért, de repülőjegyünk két nappal későbbre szólt, estére. Kitört a holiday.
Ha már erre jár az ember, azért ugye elmegy lábat áztatni a Csendes-óceán partjára, és végigsétál a Rodeo Drive-on, ami a világ talán legdrágább utcája. Itt sok üzlet úgy működik, hogy előre be kell jelentkezni, az utcáról bezuhanás nem működik. Kár, pedig vehettünk volna egy pár zoknit 160 dollárért. Tehát újfent kedvenc időtöltésünknek -a medence és környéke bitorlásának- adóztunk.
Nem véletlen. Tessék belegondolni, hogy még csak március 13-a volt, de nappal 80-90 fahrenheitet mértek, ami itthon júliusi hőmérsékletnek felel meg. Az utolsó este még tartogatott egy nem várt meglepetést. Egy magyarajkú kedves hölgy és -építési vállalkozó, multimillomos- férje látott vendégül. Házuk Beverly Hills és Hollywood határán található, különös ismertetőjele, hogy a 6 millió dolláros fajtából való. A nappali -a faltól falig süppedő- padlószőnyege egy teniszpályát simán betakarna. Az örökpanorámás fedett terasz kispályás foci-bajnokság megrendezésére is alkalmas. A kertben -bocs, parkban- kosárlabda- és teniszpálya, a sorrendben harmadik, függőleges jacuzzi pedig arra való, hogy ha az ember már unja a vízszintes masszírozást, tudjon állva is. Viszont a medence vizét pótló vízesés nem igazán szerencsés, mert az állandó, halk csobogástól könnyen el lehet bóbiskolni, ami kellemetlen, ha dolgozni kell menni.
Szóval ilyet filmekben látni, vagy fényes nyomású elegáns magazinokban. Mi most már elhisszük, hogy van ilyen. Csipet csapatunk két részre oszlott: egyik felét a Cadillac, másokat a Rolls-Royce vitte haza a szállodába.
Másnap a medencénél fixáltuk megszerzett barnaságunkat. Fekete buszunk sofőrje rángatott ki a vízből, hogy a reptérre citáljon minket. Csak azt a három napsütéses órát sajnáltuk, amit Limából érkező gépünk késett. Az Atlanti-óceán fölött pilótánk faragott valamit a lemaradásból, de így is szükség volt egy telefonüzenetre, hogy a London-Budapest csatlakozás megvárjon. Végül szerencsésen landoltunk Ferihegyen.
Már régebben szóba kerülhetett volna, hogy mivel foglalkoznak a BKB tagjai a zenekari programokon kívül. Vannak, akik tanítanak, de majdnem mindenkinek fő profilja a színházi muzsikálás, (ha nehezen is, de sikerül egyeztetni). Sok színház sok produkciójában vettünk már részt, egymástól függetlenül. Természetesen a Hegedűst és a Purimot leszámítva. Ez csak annyiból érdekes most, hogy egy ilyen délszaki út után az ember belép egy adott színház büféjébe barnára sülve, villogó szemekkel, az obligát kérdések általában a következők:
- Már megint hogy nézel ki?
- Már megint hol voltatok? Szemét!
Balettes barátainktól is megkaptuk a magunkét, mert Purimot játszottunk Zalaegerszegen, Győrött, és rögtön utána hármat a Tháliában.
A harmadik után dobtak egy hátast - nekik könnyű -, mikor megtudták, hogy onnan a színházból egyenesen a reptérre megyünk és megint elutazunk. Most tavaszból a nyárba. A két évvel ezelőtti előszerződés valósággá vált, így bő két hétre ismét Izrael lett a vendéglátónk. Az út programja és forgatókönyve szinte egy az egyben ugyanolyan volt, mint az azt megelőző, csak új szállodánk kb. 57 méterrel északabbra feküdt, de szintén a tengerparton.
Még melegebb volt, mint Kaliforniában, és sehogy sem akart egy felhő sem keletkezni. Még leírni is gyönyörűség: 11 koncert 4 szabadnappal.
Egy híresség lépett föl velünk minden alkalommal, a Székelyföldről elszármazott hegedű-virtuóz Mirel Reznik. Az ő blokkjában kőkemény dzsesszt is kellett játszanunk. Búcsúzáskor megemelte a kalapját a csapat előtt. A 11. koncert után menedzserünk lelkesen lobogtatta az újabb előszerződést 2001 májusára. Ma már közismert, hogy miért nem lett tényleges szerződés belőle. Hazatérésünk után nem sokkal elkezdődött a Közel-keleti krízishelyzet.
Egy híradó-riport alkalmával tisztán felismertük Nethanya főutcájának egyik utcasarkát, ahol az első csőbomba robbant. Sokszor ott fordultunk be a piacra epret venni. Így csak sirathattuk a következő jól fizető "nyaralást".
Ismét el kellett mennünk valamelyik színház büféjébe, előadás, gázsi vagy csupán egy beszélgetés ürügyén. A felénk irányuló - baráti - megjegyzések szó szerint már nem vihetők fel az internetre. Aránylag sápadt kollégáinkhoz képest mi el voltunk szenesedve. És még mindig csak májust írtunk. Varázslatos tavasz volt.
Június -számunkra- legizgalmasabb eseménye a Győri Nyár egyik rendezvénye volt. Miután érintettek voltunk. A Rába vízi színpadán egyik este a Purim került színre. Tudni kell, hogy ebben a darabban a zenészek egy 3-3,5 méter magas díszlet tetején tevékenykedtek. Ez egy hullámzó, izgő-mozgó építményre szerelve különösen érdekes. Megbirkózva a felhőszerűen érkező szúnyoginvázióval nagyon jó előadás született. A pódium és a nézőtér közötti kontaktus annak ellenére létre jött, hogy egy folyó választotta el őket. A több ezres publikum nem volt hálátlan. Még ott a szigeten Fegya előre jelezte, hogy egy hónap múlva várnak minket Olaszországban. Erre visszatérünk. Később.
Ekkor teljesen más dologra koncentráltunk. Az előző szeptemberben felvett hangszalag előbújt a fiókból, hogy a székesfehérvári üzemben kis fényes korongokat másoljanak róla. Semmi akadálya nem volt, hogy megjelenjen a BKB 5., Yiddische Blues című CD-je, pályafutásunk eddigi legjobbja.
Július 19-22, négy estén terveztük a hivatalos bemutatót. A jegyek nagyon szépen fogytak, így öt koncert lett belőle. Nagyon jó volt látni a műfaj rajongóit, akik -a koncertek után- kígyózó sorban álltak az első dedikált példányokért. Az első nyomásból alig maradt az olaszoknak. Mert napok múltán ismét útra keltünk.
Vannak országok, ahol hihetetlen mennyiségben rendeznek művészeti fesztiválokat. A taljánok is közéjük tartoznak. Ez az elkövetkező a MittelFest 2000 volt, és a festői szépségű Cividale del Friuli adott otthont neki. Udine-nél balra kell fordulni, onnan még 40-50 km.
Csodaszép kisváros és elképzelhetetlen volt, hogy bír el ennyi produkciót. Színházi előadások, kiállítások és csak zenei rendezvényből volt több tíz. A mi meghívásunk a szombat esti záró koncertre szólt. Egy szerb zenekarral - a Kochan Orkestarral- osztoztunk a műsor két félidején. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy feltétlen nekik kell zárniuk az estét, ám legyen! Nem vitáztunk, lejátszottunk az egy óránkat lelkesen, mint mindig. A közönség megtapsolta lelkesen, mint mindig. A szünet alatt beültünk a szemközti a kávéházba, ahová a rendezők hívtak meg egy italra. A második rész épp hogy elkezdődött, az első két dörgés és a villámlás még csak jelzésértékű volt. Viszont öt perc múlva olyan felhőszakadás indult, amit arrafelé ritkán látni. Menekült a tömeg a környező vendéglátóhelyekre. Hozzánk is. Mi nem messze ültünk a bejárattól, így mindenkinek el kellett haladnia az asztalunk mellett. Jó páran felismertek bennünket, voltak, akik hüvelykujjukat felfelé tartva "complimento" (gratulálok) felkiáltással léptek a tágas terembe. Nagyon jólesett. Egyszer csak egy úriember lépett oda, és azt kérdezte, nincs-e CD-nk?
Hát hogyne lenne, volt a válasz, és már kapta is az aláírt példányt. Az illető úgy működött -tudtán kívül- mint a színházban a tapsos ember. Mások észrevették, hogy mit vásárolt, és követték. Lassan az összes asztaltól odajött valaki dedikáltatni. A szerbek még kint rozsdáltak egy darabig, aztán gondoljuk, hazamentek. Köszi, fiúk! Nem is tudták, olyan helyzetbe hoztak minket, mint amilyenben pár napja a Városmajorban voltunk.
Egy 2002-es történettel együtt pedig érthető az általunk levont tanulság: ha esik az eső ,az olaszok CD-t vesznek. Az eseten röhigcsélve, megelégedetten indultunk haza és egy nagyon fontos kérdést taglaltunk: elmehetünk végre nyaralni? Igen!
A nyaralás nem volt igazán hosszú, aránylag gyorsan véget ért. Utána egy-két Goldmark-koncerttel és a Benczúr-kertben hoztuk újra formába magunkat.
Évekkel ezelőtt Rolla János és odaadó társai létrehozták a Zempléni Művészeti Napok rendezvénysorozatát. Évről évre új helyszínekkel bővült, új fellépőkkel gazdagodott, és a régió meghatározó kulturális intézményévé vált.
Természetesen a Liszt Ferenc Kamarazenekar állandó bábáskodása mellett. Minket is megtiszteltek azzal, hogy augusztus 19-én önálló koncertet adhattunk Sárospatakon. Három nap múlva pedig -a milleneumi évad keretén belül- a Szegedi Szabadtéri Játékokon léptünk fel.
A hónap végén a Petőfi Csarnok rendezett egy többszereplős klezmer fesztivált. Három magyar, egy holland és egy amerikai zenekar lépett fel. Mind régi ismerős volt, de érzelmileg mégsem sült el jól a dolog. Szándékosan nem hangzanak el nevek ezzel kapcsolatban. A hollandok már alig-alig köszönnek, pedig mi hoztuk be őket a magyar színpadokra. Kétszer voltak velünk a Kongresszusi Központban, egyszer a Tháliában, de úgy érzik, hogy a saját hazájukban mi az ő kenyerüket esszük. Immár minimum negyedszer haraphattak a miénkbe. Kint ők nem segítettek nekünk, saját menedzserünk van az első perctől. OK. Amilyen az adjon Isten...
Az amerikai csapat úgy érkezett, hogy világszinten kikiáltották magukat az első háromba. Lehet, hogy igaz, de ez nagyon szubjektív. Technikus barátaink panaszkodtak, hogy milyen minősíthetetlenül viselkedtek a hangbeállásukon, meg egyébként is. A Liget fáiba is belekötöttek. Ezek után nagyon vártuk a csodát. Ez a fajta pökhendiség és gőg lejön a színpadról. Nem egyenként, soronként lépett le a közönség. Ezt a zenekart egy évvel később semleges pályán -Helsinkiben - nagyon "elpáholtuk". Nem levelezünk.
Szeptember csendes hétköznapjai következtek. Már csak heti két alkalommal játszottunk a Goldmark teremben. Szép lassan átadtuk ezt a munkát egy fiatalabb klezmer együttesnek. Végül 24-én - egy vasárnap- elhangzott az ottani utolsó fellépésünk. Jó -több éves- sorozat volt, sok koncerttel, több ezer nézővel. Még ma is szeretettel gondolunk rá és emlegetjük, mint "goldmarki aréna".
Pont erre az estére esett egy szokatlan, érdekes felkérés. Egy filmfesztivál zajlott Budapesten, melynek szervezői adták az ötletet. Egy sok-sok évtizedes, kopott, fekete-fehér némafilm alá kellett zenét szolgáltatnunk. Beköltöztünk a Mátra Örökmozgó vetítővászna alá és kezdetét vette egy másfél órás improvizáció. Csak Fegya ismerte a történet egészét, így meredten figyeltük őt, meg a néha már el-elmosódott szereplőket. Egyre jobban kellett ügyelni, hogy közben ne lógjunk be a vetítőgép csóvájába. Kifejezetten élveztük a feladatot.
Október legelején újra életre kelt a Hegedűs a háztetőn. Ha valakinek netán megkoptak volna az emlékei a darabról, azon segített egy hét. Kilenc próba és öt előadás, hét nap alatt. Szinte már hiányzott, most megkaptuk.
Így telt az ősz: 4-5 Hegedűs, 1-2 Purim,1-2 koncert. Közben megy ünnepi műsor forgatókönyvén és műsorán munkálkodtunk. Próbák folytak a majdan fellépő közreműködőkkel és vendégművészekkel.
Talán kicsit már el is késtünk megemlíteni Dán Péter nevét. Ő állandó hangmérnökünk és technikai mindenesünk. Peti a műszaki lehetőségeinket mérte föl. Hang, világítás, füst, emelő, süllyesztő, mozgó járda és még sorolhatnánk.
Ezt a sürgés-forgást csak egy pár napos külföldi utazás szakította meg. Úgy látszik, a fesztiválok nekünk bejöttek, különösen, ha olaszok rendezik.
Ezúttal a Festa della Luce 2000 elnevezésűn léptünk fel Milánóban. Ez a rendezvény immár -a nagy hegedűművész- Yehudi Menuhin emlékének is adózik. Helyszíne: Auditorium di Milano. Ilyen rangos eseményen eleget tenni az elvárásoknak nagyon jó érzés.
Siettünk haza. Jogos volt a sietség, meg az izgalom. A Budapest Klezmer Band ebben az évben ünnepelte 10. Születésnapját. A Madách Színház gáláns ajándéka három ünnepi gála-műsor megrendezése volt. Ekkor ismertük meg személyesen Balatoni Mónikát, a fiatal rendezőnőt, aki megpróbálta kordában tartani elszabadulni látszó ötleteink százait. Kellett is, mert az újonnan átadott játéktér összes technikai lehetőségét rendelkezésünkre bocsátották. Volt ott minden. Óvodás korúakból álló tánckar, süllyesztőből előtűnő gyerek klezmer-zenekar, Gálvölgyi János magánszáma, amit egy észrevétlenül becsúszó szobabelsőben adott elő, Dunai Tamás nagy belépője, ami 10 méter magasból indult, füstben úszó blues-kocsma, végül egy másfél köbméteres, tűzijátéktól lángoló torta, ami emberi kéz érintése nélkül érkezett a színpad közepére. Közben persze sok-sok zene. Az est után kellemesen fáradtan, fent a büfében majszoltuk az igazi marcipán tortát, amit egy ügyes kezű cukrász a BKB logójával és tíz szál gyertyával díszített. A jegypénztár pedig igazolhatta volna, hogy a három gálán jelenlévő közönség tízszer megtöltötte volna a Váci úti Kossuth Mozit. Na igen. Eltelt tíz munkás év.