Azt hiszem, bízvást állítható, hogy a januárok olyan egyformák, mint a kismalacok. Viszont egy malacka rózsaszín, langyos, rövid és aranyos, a január pedig fehér, hideg, hosszú és unalmas. (Nyilvánvalóan egy síparadicsomban kicsit más, de az más.)
Szűk két hétig meg sem mozdultunk, de azután 12-én este végre megszólaltak a születő új műfaj első hangjai. Jó-jó, már említettem, hogy szemezgettünk a darabból, meg előjátszás is volt, de aláírt szerződéssel és az Operettszínház által regisztrált próbával elindult a Menyasszonytánc című klezmer-musical felkészülési időszaka. Ez megint szép kihívásnak tűnt. Már csak abból a szempontból is, hogy ismételten be kellett „agyalni” az egész darabot, az utolsó hangig. Elárulhatom: 3 órás kulturális esemény kerekedett a dologból, ami cáfolta a régi dalocska címét is, miszerint kottából játszom az életem.
Nem akarnám túlértékelni szürkeállományunkat, de napjainkra rengeteg anyag archiválódott agyunk különböző zugaiban. Kezdődik egy 20 éve állandóan gyarapodó repertoárral. Nem vállalkozom megsaccolni, hogy ez kiterítve hány óra lehet. Sok.
Hegedűs a háztetőn! Két kövér felvonás.
Purim, balett: két normál felvonás.
A Klezmer szvit: csak 1-2 tételben puskáztunk.
Menyasszonytánc: szintén két nagy felvonás.
Arra gondoltam, hogy ezt a hosszú címet alkalomadtán én is röviden becézném, úgy, ahogy egymás között szoktuk. Szóval Menya.
Gyakorlatilag hosszú ideig nem is foglalkoztunk mással.
- Most mivel foglalkoztok?” – kérdezte a TV1 Napkeltéjének műsorvezetője, már február elején.
- Ezerrel próbáljuk a Menyát” – volt a válasz. És kaptak két számot.
Ezt csak azért említem, mert az év első negyedében erre a fél órára hagytuk el a Nagymező utcát.
Ha valaki azt hinné, hogy ilyen lassan tanulunk, az téved. Iszonyú sok munka volt, de megérte. Sok szereplő, csoportos szereplők, énekkar, tánckar. Mindez szorozva kettővel. Tudniillik a kettős szereposztás miatt mindent duplán csináltunk.
Megpróbálom csak úgy hevenyészve leírni a dolog befutóját.
A sok-sok ének, tánc és színpadi próba után jött a házi főpróba 1., házi főpróba 2; nyilvános főpróba 1, nyilvános főpróba 2., premier 1, és végül a premier 2.
Nem viccelek, eljutottam odáig, hogy társaságban feleségemet úgy mutattam be: engedjétek meg, a menyasszonyom. Nem ragozom tovább.
2006. március 17-én, Béres Attila rendezésében bemutatásra került Indig Otto – Jávori Ferenc: MENYASSZONYTÁNC című darabja. Ezzel a Budapesti Operettszínházban Kerényi Miklós Gábor bábáskodása mellett bevonult a műfajok közé a klezmer-musical. Hajrá!
A hangos sikerű bemutatót zsinórban követték az előadások, ahogy ilyenkor lenni szokott. Ezért aztán a hónap legvégén került sor végre egy koncert jellegű fellépésre.
Szabadtér! Komolyan mondom, felüdülés volt saját kis számainkból mazsolázni kiszabadulva a falak szorításából. Meg nem mondom, hogy mi volt a rendezvény poénja, csak annyit, hogy a Városháza mögötti színpadon egymást váltották a fellépők, és szépen sütött a nap.
Jól is jött ez a gyors átállás „privát” hangunkra, mert másnap reggel Németországba repültünk.
Bochum városában vártak egy koncertre bennünket. Helyszín az érdekesnek mondható Christuskirche. Mai formája érdekes. Azt összevetve archív fotókkal tisztán látható, hogy a világháború során kapott szegény hideget, meleget a szövetséges bombázóktól. Gyakorlatilag porig bombázták. De! Az élet iróniája, hogy a főhajót, a mellékhajókat, a parókiát adták át a felejtésnek, a kimagasló harangtorony pedig állva maradt. Az újjáépítés - a kívülálló szemével nézve – szerintem zseniálisan szellemesre sikerült. A torony kormosan, üszkösen, de büszkén maradt, ahogy volt. Hátsó frontjához készült egy 8-10 méter hosszú üveg átjáró, majd pedig méretarányosan, szigorúan szerény módon – vöröses-barnás téglából – épült mögé egy hatalmas szentély. Hajós beosztásról nem is beszélhetünk, de befogadóképessége figyelemreméltó. Belül is pazarul puritán. Megnyugtató – mint a svédeknél – a sok fa, kő és üveg, még az aranyozás sem jellemző. Szóval az épület nemes egyszerűségével szolgál, és miután akusztikája ragyogó, méltán vált a Ruhr-vidék egyik kedvenc előadóhelyévé. Erről tanúskodnak a prospektusok, és az itt-ott fellelhető plakátok is.
A mi estünk a kölcsönös tisztelet jegyében telt. A közönség megtisztelt minket, hogy nagyon sokan eljöttek, mi meg őket, hogy nagyon megkapták a magukét. A hűvösnek tűnő falak között parázs hangulat volt órákig. Tetszett.
Hazatérésünk után – az előző buli után egy héttel – megint szabadtéren játszhattunk. Nagy öröm. Ez már tényleg tavasz. Hogy – a többi fellépővel együtt –mit ünnepeltünk a Vörösmarty téren, azt nem tudom. Talán nem is érdekes. Április 7-ét írtunk.
Menya…Menya…Menya…egy jó párat lenyomtunk szép sorban. Erről jut eszembe, hát elmondom.
Nálunk a is elfogadott lett az úgynevezett Broadway-rendszer. Eszerint a -főképpen zenés – színházak csokrokba rendezve játsszák a darabokat. Ennek legfőképpen a műszaki kollégák örülnek. Telerámolják díszlettel a színpadot, amit azután csak a darabon belül kell mozgatni. A hangosztályok sem tiltakoznak, hogy nem kell naponta kábelezniük. Ilyen formán mi is kb. hatosával Menyáztunk.
Maradjunk annyiban, hogy ha egy rendezvény apropóját tudom, azt úgyis megírom. Amennyiben nem, akkor simán elmesélem. Ez esetben is így lesz. Valószínűleg simán csak színesebbé kívánta tenni egy szép májusi szombat délutánját Telki, ezért rendeztek egy zenés műsort. Amúgy a Buda mellett fekvő gazdag kis településsel minden rendben. Teljesen mindegy, hogy hol állt az ember, a színpadon, vagy a nézőtéren, a látvány mindenhonnan csodálatos. Az ember néz ki a fejéből, és hirtelen el sem tudja dönteni, hogy amit lát, az még a Budai hegyvidék, vagy már a Pilis.
Következett a „fészekrakó” programunk. A szokásos tavaszi koncert meleg fészkünkben, a FÉSZEK Klubban. A legkevesebb változást ez a buli éli meg. Izgalom: 1-2 új szám húzópróbája.
Ezen a májuson Pécsett, a zsinagógában koncerteztünk. Ez aranyos. A műsorunk hangra azonos, azon felül minden a fele, mint Pesten a Dohány utcában. A széle, a hossza, a magassága, a férőhelyek száma.
Viszont ez utóbbi a közönség lelkesedésével nem arányos. Sikerült ott is mindenkit átmelegíteni.
Tavaszi szezonunkat Rákoskeresztúron a Dózsa MH-ban zártuk. Azt nem állítom, hogy mondjuk a Lánchídhoz közel esik, de na és.
Hajlamos az ember azt hinni, hogy külsőbb kerületekben alig történik valami. Ez nem igaz! Sőt. Elárulnám, hogy ott gyakran jobban tapsolnak, mint a belvárosban.
Kitört a nyár. A szép idővel egyelőre nem tudtunk mit kezdeni, illetve csak a városon belül. Sikerülhetett. Egyszerű okból. Menya.
A Menyasszony táncrendjébe 8 egymást követő napon is bekerültünk, őt pedig nem illik visszautasítani. Persze ezzel még nem végeztünk. Ahogy lejátszottuk az utolsó pricc-pracc-pruccot, aludtunk egyet, és az egészet kezdtük elölről. Csak a színház stúdiójában. Eléggé kézben volt a darab, így röpke 3 nap alatt szalagra játszottuk nyitánytól csukányig. Ősszel egyetlen hibát találtunk a cd-n: nem a mi kiadásunkban jelent meg.
A stúdióban bepállott fülünket jól ki tudtuk szellőztetni a Híd-fesztiválon. Ez kétnapos, a Lánchíd mindkét hídfőjénél. A két színpad non-stop ontja a programokat. A rendezvény abszolút budapesti: Akit már nem érdekel, mit ad a budai, átsétálhat megnézni, hol tart a pesti. Mi a Clark Ádám téren szerepeltünk egy résszel. Itt is adódott egy műsoron kívüli élményem.
Nem nagy durranás, de jópofa. Érthető okokból az egész környék le volt zárva. Így a színpadról hátrapislantva olyannak láttam az alagutat, mint még soha. Tök üres volt. Se egy ember, se egy autó, se egy busz. Arra gondoltam, hogy ha esne, most milyen könnyű lenne betolni a Lánchidat. Ahogy gyerekkorunkban képzeltük.
Az nagyon jó dolog, hogy nem kell hétvégének lenni, hogy megint teltház legyen a Bakáts téren. Az volt és szerda. Ezúttal megosztoztunk az időn és a sikeren a Benkó Dixieland Banddel. Ők játszották az első, mi a második részt. És mindenki heten volt, mint a gonoszok.
A következő kis történet tanulságát nagyon követendőnek tartom. Veszprémbe szólt a meghívásunk. A GPS utasításait követve a püspöki palota alatt a völgyben, szűk kis kanyargó utcácskák egyikében találtuk meg a takaros nagypolgári házat. Nagyon tetszett a boltíves bejáró, a ház beosztása, a belső kert, szóval minden. Egy szimpatikus házaspár birtokolta, lakta, gondozta. Később kiderült, hogy az elhagyatott szomszéd ingatlant is megvették és felújították. Így duplára nőtt a harmónia, a rend és a nyugalom. A hátsó kertben létesült kis madáritató tavacska is, és mellette (nem vicc!) kis színpad.
Hőseink – mikor úgy érezték, hogy teljesen kész a kúria – elkezdték maguk mellé csalogatni a város értelmiségét és kultúrára érzékeny lakosait.
Nem tudom, milyen rendszerességgel vannak az összejövetelek, de minden alkalommal meghívást nyer egy prominens előadóművész, előadóest (irodalmi), vagy együttes. Emellett mindenki visz valamit: jó bort, sört, pálinkát, szendvicset, pogácsát. Szóval az egész egy jópofa intellektuális házibuli. Igen, buli, csak ide nem chippendale-fiúkat hívnak, hanem esetleg egy Kossuth-díjas színészt, vagy Kodály-díjas zenekart.
Élvezetes olvasmány a vendégkönyv. Ebbe bárki beleírhat, fellépőknek kötelező. Ennek tanúsága szerint mi voltunk az 50. – jubileumi – meghívottak.
Ha valaki azt hinné, hogy ez a találmány a helyi intézmények, vagy talán a színház ellen dolgozna, az nagyon téved. Sőt.
Miután lejátszottuk szerény kis programunkat, mi is részesei voltunk minden földi jónak, ami a kertben fellelhető volt. Ha mondjuk egy fiatal, pályakezdő muzsikus ilyen szituációba kerül, akkor az szakmailag igen nagy előrelépést jelenthet neki. Például javul a kondija.
Mindent egybevetve nagyon szép este volt. A búcsúpohár bor is érdemel pár szót. Nem tablettás, igazi tőkés, demizsonból, fehér, Móri ezerjó.
Annyira finom – több éves – volt, hogy javasoltam: egy új zsűrizésnél kapjon új nevet. Például Móri kétezerjó.
Az a –nem túl nagy – baj, hogy az ember nem mindig látja át a helyzetet. Száz százalékosan.
Elég, ha annyit mondok, hogy mintaszerűen hazatértünk Veszprémből, viszont a következő fellépésünk 1-2 nap múltán Balatonfüreden volt. Ezt inkább közelségnek nevezném, mint távolságnak. Na mindegy. Nem figyeltünk, így kihagytunk 48 órát a magyar tenger partján.
A füredi kulturális központ nagyon tetszett. Nem messze a főúttól, a hegyoldalra épült, kihasználva a hely adta lehetőségeket az utolsó négyzetcentiméterig. A bejáratot leszámítva szinte minden - étterem, presszó, könyvtár, stb. – a tóra panorámás. Egy biztosan nem lennék az épületben: ablakpucoló.
De a csúcs az a (szabadtéri) színpad és az amfiteátrumszerű nézőtér. Aki éppen fellép, az kicsit hátrányban van, mert nem láthatja azt, amit a néző. Egyrészt saját magát, másrészt a csodás kilátást. No jó, de ő pénzt kap, a többiek meg fizetnek. Mindenki jól jár. Aki itt rossz bulit játszik, az hagyjon fel a húrok pengetésével. He-he, mi játszhatunk tovább.
Kellett is, mert dolgos napok jöttek. Egymást érték a fellépések. Ezek nagy része visszatérő felkérés volt. Füred után az óbudai Fő téren léptünk fel. Ott minden a régi. Szomorú is lenne, ha hirtelen változna valami, mert a hely hangulata nehezen másolható (főként „festői” lakótelepek közelségében).
A Városháza előtti kockakövek úgy lapulnak még ma is egymás mellett, mintha maga Krúdy Gyula segített volna lerakni őket. A koncertet meg úgy éreztem, mintha egy filmben a saját zenéjét játszanánk.
Diósgyőr. Kaláka-fesztivál. Már hányszor dicsértem? Csak a várat be ne vegye a török, mert akkor nem jöhetünk többet.
Kecskemét. Szintén Fő tér. Ifjúsági és gyerekfesztivál. Ezek szerint megint eltelt két év. Csak így tovább. Gyerek mindig lesz. Remélhetőleg mi is.
A győri zsinagóga mintha ikertestvére lenne a pécsinek, az ott töltött este pedig indigós másolata. Ez így volt jó.
Hilton, Dominikánus udvar. Teltház. Ebből egy is gyönyörűség, nemhogy kettő.
És a kellemes élmények után méltó helyén, a nyár derekán, július 27-én végre megint várt a VAJDAHUNYADVÁR. Ott nekünk két dolog nem volt még soha. Eső és üres szék.
Van a világban két város, – na jó, több is – amelyek jó messze esnek egymástól. De az mégsem járja, hogy az egyikben már többször felléptünk, a másikban meg soha. Ezen máris segített meghívásunk Makóra. Plusz kérésünk volt, hogy Dunai Tamást is szívesen látnánk. Ráért, örömmel jött, és mi is jó ötletnek tartottuk. Elénekelte, hogy mi lenne, ha gazdag lenne és klarinétozott is.
Ez a helyszín is megérdemel egy pár szót. Hogy hívhatnánk másként, mint Hagymaház. Makovecz Imre munkáját dicséri. Volt egy olyan érzésem, hogy a tető – hagymakupola - alatt zsírosdeszkák lapulnak. Pirospaprikával.
A szabadtéri színpad egyszerűen az épület hátsó falára lapul rá, viszont hatalmas, több ezres, félköríves, csővázas nézőtér néz szembe vele. Ez megtelt egy perc alatt. Nagyon vették a lapot, Tamást szó szerint zabálták. Hibátlan este volt.
Újra Pesten, a Corvin közben játszottunk egy órácskát, majd – ki ne mondjam – a másik szerelmem következett, a Benczur-kert. A környező teli erkélyek és ablakok igazi mediterrán hangulatot kölcsönöztek. Mint mindig.
A „Fő tér" programunk keretében utaztunk Székesfehérvárra, ahol rendes, kétrészes koncertet adtunk. Elég régen jártunk arrafelé, így sokaknak merőben új lehetett a műsorunk.
Nem úgy az Állatkertben. Sokan vallották, hogy évről évre visszajárnak. Úgy is kell. Én is megnyugodtam. Krokodilom egy az egyben abban a pózban volt, ahogy egy éve hagytam. Nem látszott, hogy nőtt-e új foga, vagy nincs-e kötőhártya-gyulladása, csak csendben tovább rajong értünk. Viszont ő sem tudta, lelkes közönségünk sem, és mi is csak később tudatosítottuk, hogy ezzel a dinamikus estével zártuk szabadtéri szezonunkat.
Ha három szóval kellene jellemeznem, hát íme: sokfelé, sokféle, jó.
Hiába minősül Bükfürdő üdülőhelynek, ott már bekényszerültünk a Danubius Hotel báltermébe.
Nagyon érdekes feladatunk volt. Nehéz, ritka, de megoldható.
Egy átsportolt – úszott, szaunázott, napfürdőzött – nap és a vacsora között kellett valami szellemi táplálékot csepegtetni a nagyérdemű vendégseregnek. Nem lehet mondani, hogy gyermeki zsivaj lengte be a termet, inkább valamilyen megadó csend. Igaz, a sok mozgás, a nap és a melegvíz ki tudja szívni az embert. Ezt az állapotot kellett átdolgoznunk. Számról számra érződött, hogy enged fel az izomláz, a végére semmi baj nem volt. A ráadások egyfajta huncut összekacsintásnak tűntek. Mindenki tudta, hogy kisvártatva a svédasztalnál találkozunk.
Lassan elértünk augusztus utolsó napjához, egyben a nyári szezon záró koncertjéhez. Ez- mind minden évben – a Dohány utcai Zsinagógában került megrendezésre. Egy aránylag friss összehasonlítás lehetőségével ide belépve – Pécs és Győr után – az ember óhatatlanul felszisszen: „húezmekkora”.
A műsor első részében igen rangos vendégünk volt. Roby Lakatos és együttese. Az immáron Belgiumban élő –kackiás bajszú – hegedűművész már jogosan nevezhető világsztárnak. Se szeri, se száma azon művészeknek, akik felléptek, vagy fellépnének vele. Muzikalitása, technikája hátborzongató, ami párosul valami nagy-nagy nyugalommal és lezser eleganciával. Ez fontos, mert ismeretünk olyan kollégát is, akinek jellemzői: deformált szájjal rángatózó arcidegek, homlokról fröccsenő veríték, csapzott séró, kócos, szakadozott lószőr a vonóban.
Ezt így együtt mi úgy neveztük el, hogy korom.
Szóval Roby és zenekara szépen megágyazott nekünk a második részre. Az volt az érzésünk, hogy az a több ezer néző – aki ott volt -, nem járt rosszul.
Szusszanásnyi idő után visszatelepültünk a színházba. Oda is beszökött az ősz. Nagyon gyorsan elindult az új szezon.
Hipp-hopp magunk mögött tudtunk 2-3 próbát és 8 előadást a Menyából. Ezzel már egész gazdag lett a szeptemberünk, de még hozzájött egy-egy koncert Szegeden és Szekszárdon. Az utóbbi után olyan kényeztetésben volt részünk, amit egy jól fizető turistacsoport nem mondhat magáénak. Azzal, hogy a helyszín a város feletti domb egyik borospincéje volt, mindent elmondtam. A hazaindulás előtti percben teljesen jogos a kérdés: miért nem lakunk a szomszédban? (Ja, az is egy pince!) Annyira emelkedett volt a hangulat, hogy megszületett egy új koncertdátum, még erre az évre.
Megint Menyák következtek. Nyilván szereti az ember, amit csinál, de azért milyen jó, ha becsusszan valami más. Így volt ez a napokig tartó színházi bezártság közben történt visegrádi utazásunkkal is.
Még dolgozni is élmény a Dunakanyarban. Nem? A Thermal Hotel nem csak a pihenni vágyóknak ad otthont, hanem közkedvelt konferenciaközpont is. Egy ilyen népes, nemzetközi rendezvényre érkeztünk.
A színpad egy hatalmas panorámaablak előtt helyezkedett el. A túloldalon tágas terasz. Miután beszereltünk, ide kiültünk egy kávéval sütkérezni. Szemben hegyek, lent a Duna, naplemente, kávé, üdítő, aprósütemény.
Kezdtem félreérteni a helyzetet. Percekig azt hittem, hogy szállóvendég vagyok. Ennek az idillnek csinos hostessünk vetett véget. Finoman szólt, hogy elkezdhetjük azt, amiért jöttünk.
Eleinte tartottunk tőle, hogy kedves közönségünk a mögöttünk látható gyönyörű panorámát fogja nézni, nem pedig minket. Á, dehogy. Tüstént rácáfoltak.
Még egyet kirándultunk Szolnokra, a – már ismert és szeretett – Galéria színpadára.
Ezután megint elmerültünk az Operettszínház sűrűjében. Egészen rövid szünettel egy tucat előadásunk volt egyhuzamban. Ennek a sorozatnak a végén, november 26-án lejátszottuk az 50. Menyasszonytáncot.
A musicalünkre szóló jegy még ajándéknak is jó lehetett, tudniillik az ünnepek előtt műsorra került három-négy, és még Karácsony első napjára is jutott kettő.
Majd elfelejtettem. E szép ünnep előtt eleget tettünk a szekszárdi meghívásnak.
Elárulok egy apró titkot. Túljutva a művészi kötelezettségeken, így lehet nagyon könnyen beszerezni jó bort az ünnepi asztalra. Meg szilveszterre! BUÉK