1994 csendesen indult, Fegya elvállalt egy nagyon előnyös külföldi felkérést, a többiek tették-vették otthoni dolgaikat. Időközben személyes indíttatásból trombitás kollégánk dobos fiával egyetemben elhagyta a zenekart. Időnként azért összejött a csapat az azóta is otthonos fészkünknek számító Fészek Klubban. Kipakoltuk a hangszereket, behangoltunk, majd lementünk a kerthelyiségbe és ittunk egy sört. Egészen addig tartott ez a nyugalom, amíg meg nem érkezett egy újabb nagy boríték, francia bélyeggel. Valószínű, a lille-i nagy sikeren felbuzdulva kérték: ugyan már, nem lépnétek fel a "Párizsi Nyár '94" rendezvénysorozatán? Négy estén, a Luxemburg Parkban, nagyon jó anyagi kondíciókkal. Az ezt követő levélváltás olyan volt, mint egy hosszantartó telefonbeszélgetés:
BKB: - Köszi, mi mennénk, de nincs Fegya, nincs trombitás, és ha hirtelen találunk egy új dobost, azzal együtt lennénk hatan.
Párizs: - Nekünk elég annyi, így is jók lesztek.
Így aztán elment a szokásos - zenekarokat megelőző - rider a műszaki igényeinkkel és paramétereinkkel.
BKB: - 10 mikrofonra lenne szükségünk: dob 4, harmonika 2, klarinét...stb.
Párizs: - Itt soha nincs erősítés, mindenki natúr játszik.
BKB: - Kicsit megdrágítja a dolgot, de mi kivisszük a saját technikánkat.
Párizs: - Hozzátok, ha akarjátok, de itt - mint a viccben - 800 méteres körzetben se víz, se villany.
Tényleg nem volt. A fák között állt egy hatalmas zenepavilon, nagy kupolával. Kiérkezésünk pillanatától kezdve Monic, a hosztesszünk kezdte, magyar ajkú párizsiak folytatták megnyugtatásunkat: "nyugi, itt tényleg mindenki technika nélkül játszik, hallani fognak titeket is." Már-már ellazultunk, mondván: "annyit mi is szólunk, mint mondjuk egy vonósnégyes!"
A mi pszicho-drámánk akkor kezdődött, amikor a helyszínre érkeztünk. Az előttünk lévő produkció kb. műsora felénél tarthatott. Az nem volt más, mint az Amerikai Hadsereg európai hadosztályainak egyesített fúvószenekara. 96-an voltak.
Trombitásaik többen voltak, mint mi, sofőrrel együtt. Anyám! Mi lesz itt! Hatalmas tömeg a fák között, az amerikaiak utolsó indulójára még a maradék veréb is leesett a fáról. Hét óra, mi jövünk.
Az első szám vége volt a bizonyság. Időben kezdtek el tapsolni, tehát hallották, hol a vége. Akkor hát hallanak bennünket. Némi nyugalom szállta meg a színpadot, onnantól már mi irányítottunk. A végére úgy megráztuk, hogy senki nem hitte volna egy órával előbb. A nálunk lévő CD-ket elkapkodták, a 4. koncert végén derék jakobinusok közelharcot vívtak a maradékért. Győztünk!