Jávori Ferenc (Fegya)  - Alapító, az együttes vezetője, zeneszerző, hangszerelő, zongora, ének

1946-ban születtem Munkácson, én voltam az első háború utáni zsidó gyerek azok közül, akinek a szülei megmenekültek. 

Édesanyám vette észre, hogy valami tehetség „mocorog” bennem. Édesapám egy Vegyesboltban dolgozott, ahol minden volt, még zongora is. Amikor a mamám észrevette a hangszert, rögtön rácsapott és azt mondta: „Jenő, ezt megvesszük Ferikének!” Nagyon boldog voltam, amikor hazaérve kalimpálhattam a hangszeren. Hatéves koromban édesanyám kézen fogott és elvitt Spicer bácsihoz, a munkácsi zeneiskola igazgatójához. Rendkívül művelt, képzett pedagógus volt. Engem leginkább a zongora vonzott, de Spicer bácsi a hegedűt javasolta. Ismerve az 1950-es éveket, a következőket tanácsolta édesanyámnak: „Nagyon tehetséges gyerekről van szó, de inkább hegedüljön, mint zongorázzon, praktikusabb. Könnyebb a hegedűvel menekülni.”

Őszintén szólva, nem ragadott meg engem a hegedű, mint hagszer. A hónom alatt hordoztam a tokkal együtt, szorgalmasan jártam az órákra, de abban az időben leginkább a focizás vonzott. (a tok volt az egyik kapu)

Második osztálytól lehetett választani egy másik hangszert is, így került hozzám vissza a kedvencem – a zongora. A 7. osztályban már utolértem a zongora-szakosokat, majd az Ungvári Zenei Szakközép Iskola következett, ahol hegedű szakon végeztem.

Ungvári tanulmányaim befejezése után Nagyszőlősön oktattam hegedűt. Kötelező kiküldetésem után jelentkeztem Drohobicsba a Zeneművészeti Egyetemre, ahol kitűnő elméleti tanáraim voltak, többek közt egy Dávid Ojsztráh-tanítvány, Jakov Szoroker. Ebben az időszakban találkoztam Galambosi Gyula hegedű prímással, aki Munkácson játszott egy étteremben. Ez a találkozás meghatározó volt az életemben, mivel egy csodálatos zenei kinccsel ismerkedtem meg, amit úgy hívtak, hogy „klezmer zene”. Már akkor éreztem, hogy ez a zene sokszínű, sokrétű és varázslatos ereje van. Ezt akkor tapasztaltam, amikor gyakori vendége voltam a cigányprímásnak, akitől sok zsidó dallamot jegyeztem fel ösztönösen érezve azt, hogy nekem erre valamikor szükségem lesz. Az ösztöneim később visszaigazoltak. Állítólag egy bölcs rabbi azt találta egyszer mondani, hogy „Az életben nincsenek véletlenek. De akivel történik, az már nem véletlen.” És íme, most itt vagyok Budapesten 2014-ben, és a messzi múltból visszaköszön ez az idézet. Megvalósult egy álmom.

A ’70-es években, amikor áttelepültem Budapestre, az Operett Színház zenekari árkában álmodoztam. Szerettem volna saját magamat megvalósítani. Ez a megvalósítás elég sokáig, a ’80-as évek végéig tartott. Ha elég bátor, merész és magabiztos vagyok, már akkor tudtam volna létrehozni egy zenekart, csak be kellett volna nyúlni az egyik fiókomba, ahol ott szunnyadt egy kincs, a klezmer zene gyűjtései. De mindennek megvan a maga ideje. Az utóbbi 23 év egy páratlan sikertörténet, az álom megvalósult, hiszen a klezmernek köszönhetően New York, London, Amsterdam, Stockholm, Moszkva és sok-sok más európai- és világváros tapsolt a Budapest Klezmer Bandnek.

Megszületett az első klezmer balett, a „Purim, avagy a sorsvetés” a Győri Balettel, a Klezmer Szvit a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, a „Rómeó és Júlia Jeruzsálemben” Markó Ivánnal és társulatával, a „Gettó” c. zenés dráma a Pécsi Nemzeti Színházban, és persze létrejött az első klezmer-musical, a „Menyasszonytánc” az Operett Színházban, valamint számos átdolgozás, szerzemény, produkció a Budapest Klezmer Banddel.

Most pedig bátran merek tovább álmodozni, mert ahogy mindig, most is segítenek benne a „drága munkatársaim”, (Ancsika így szokta megszólítani a zenekart). Úgy érzem, hogy egy újabb korszak kezdődik… 

tv2.hu/musoraink/mokka/146993_kossuth-dijjal_jutalmaztak_javori_ferenc_palyafutasat.html